Sokszor tapasztaljuk, hogy szívesen segítenénk hasonló cipőben járó nőknek. Felajánljuk a segítségünket, mégsem keresnek meg minket.

Miért is?

Az egyik ok az volt, hogy a legtöbb korombeli nőnek már egy, de inkább több gyermeke volt. Így, ha összetalálkoztam egy ismerőssel, az első kérdéseik egyike többnyire erre irányult. Egy idő után már kész válaszaim voltak, amelynek köszönhetően kikiáltottak karrieristának. Pedig a karrierépítés csak pótcselekvésként adódott.

Később stratégiát váltottam. Azt gondoltam mégis jobb az őszinteség, így egyszerűen elmondtam az igazat: „Már sok mindent megpróbáltam, de nem sikerül.” Bevallom ez sem volt sokkal jobb, mert sorra jöttek a hasonló, gyakran „rém”történetek, tippek, sajnálkozás, stb. Lelkileg ez sem volt számomra kezelhetőbb.

De ez csak a barátok, ismerősök, iskolatársak, stb. közege. Nagyobb megpróbáltatást jelentett a család. Szülők, közeli hozzátartozók. „Persze, mit is tehetnél”, de valójában nem hitték el, hogy én tényleg szeretném és mindent megteszek.

A másik ok az volt, hogy baráti társaságban a „félrevonult” nők semmi másról nem beszéltek csak a babák gondozásának, a gyermekek nevelésének örömeiről és nehézségeiről. Véleményem és elképzelésem ugyan volt, de tapasztalatom semmi, így nem lehettem hiteles. Inkább a „férfi szekcióba” vonultam.

A legnehezebb teher azonban az önértékelésem volt. Nem éreztem magam teljes egésznek. Alkalmatlan voltam a gyerekvállalásra. Selejt….

Szerencsére nem merültem bele az önsajnálatba. Próbáltam a legkülönbözőbb forrásokból összegyűjteni az információkat és lépni. Új utakat megismerni, újabb lehetőséget kipróbálni.

Lépj Te is tovább! Ne félj segítséget kérni!

K.E.