2007. áprilisában besokalltam, elegem lett magamból. Elegem lett abból, hogy testileg, lelkileg egyvalami foglalkoztat, hogy gyerekünk legyen. Így aztán abbahagytam a biorezonanciát, a talpmasszázst, a lelki támogatás igénybevételét, minden külső támogatást. Kedvesem kért, hogy hagyjam ott a munkahelyemet, különben sosem lesz gyerekünk. Május elején felmondtam, május közepén a nőgyógyászom engedélyezte, hogy próbálkozzunk, május végén megfogant Lulu! (Drága Vera! Ezúton is köszönöm a bíztatást! Te megmondtad előre, hogy így lesz!)
Kellett, hogy ne stresszeljek. Se a munkahelyem miatt, se a gyerekvárás miatt. Kellett, hogy elengedjem a kontrollt, az irányítást. Kellett, hogy rá merjem bízni magam Kedvesre. Kellett a befelé fordulás, a nyugalom. Kellett, hogy ne csak magammal foglalkozzak, hanem kettőnkkel is! Kellett, hogy ne abban őrlődjek egész nap, hogy gyereket akarok!
Most már tudom, de nagyon nehéz volt elengedni! Ezzel nem akarok senkit arra bíztatni, hogy hagyja ott a munkahelyét, mert nem biztos, hogy másnak is ez az útja. Arra sem akarlak bíztatni, hogy az eddigi utadat a gyerekvállalás felé felrúgd.
De arra biztatlak, hogy szüntesd meg a stresszforrásokat az életedben! Ne stresszelj! bővebben…