Ha megkérdezik Tőled, mi a legelső emlékképed az életedről, mi jut eszedbe?

Talán óvodás-korú apró önmagad jelenik meg gondolataidban, de az sem ritka, ha valaki csak kisiskolás korig tud visszatekinteni az időben.

Tudatosan és képszerűen valószínűleg nem tudjuk felidézni magzatkorunk és csecsemőkorunk emlékeit – ezek mégis bennünk és velünk élnek, benne vannak minden porcikánkban, minden mozdulatunkban, befolyásolják érzelmi életünket, szellemi képességeinket, testi egészségünket, idegrendszerünk érettségét és stabilitását, döntéseinket, viselkedésünket, emberi kapcsolatainkat, hitrendszerünket, egy szóval mindent, amire azt mondjuk: én vagyok, ilyen vagyok.

Földi életünk a fogantatás pillanatában kezdetét veszi. Attól kezdve ÉN vagyok az a kis sejtcsomag az anyukám pocakjában, VALAKI vagyok, AKI világra szeretne jönni.

Már magzatként az anyaméhben érzelmeket élünk át, tanulunk, és emlékezünk. Itt szerezzük első benyomásainkat az életről, a családunkról és önmagunkról is.

Ebből az időszakból származó emlékeink 

• nem verbálisak, tudatosan nem tudjuk felidézni őket,
• mégis ezek az emlékek testi szinten örökre elraktározódnak
• és rendkívül meghatározóak!

 Emlékező sejtek

Sejtjeink mindenre emlékeznek magzatkorunkból (is):

– Emlékeznek az örömre és a szeretetre, amivel a szüleim vártak engem. Biztonságérzetet, önbizalmat és szeretetre való alap-képességet ad egész életemre, ha már magzatként tudom, hogy szerethető vagyok, fontos vagyok, akarnak és várnak engem.

– De emlékeznek az öröm és szeretet hiányára is.  Milyen életre szóló útravalóval lát el engem, a magzatot az a tudat, hogy létezésem nyűg életre hívóim számára? Hogy felesleges, elfogadhatatlan és szerethetetlen vagyok, hogy nem igazán kellek senkinek? Anya és magzat szeretetteljes kapcsolata bővebben… →