• Szeretném ajánlani:
  • Családomnak, mert minden körülmények között mellettem voltak.
  • Lujzinak, mert mindig reményt tudott adni és megvigasztalt.
  • Esztinek, mert a kitartása példaértékű minden nő számára.

Történetünket azért szeretném megosztani Veletek, mert tudom, mennyit jelent az elkeseredésben találni egy reménysugarat. Persze tisztában vagyok azzal, hogy minden szervezet más és máshogy reagál a kezelésekre, de szerintem a pozitív hozzáállás legalább annyit számít, mint egy jól megválasztott orvosi kezelés.

A fogantatásig vezető út:

2008 júniusában házasodtunk össze a férjemmel 10 év után. Ekkor már 1 éve nem szedtem a fogamzásgátlót. Ciklusom évente 2x volt. Nővérem, Kriszti már ekkor jelezte, hogy menjek el, vizsgáltassam ki magam, mert 28 évesen ez nem éppen a normálisnak mondható kategória, és nehogy kicsússzunk az időből. De mivel új munkahelyre kerültem, ahol élveztem az új feladatokat, a kihívásokat, a gyerek nem nagyon került szóba.

Aztán egyre inkább éreztem, hogy szeretném, és ezért tenni kell, mert a helyzet 2 évvel később sem javult a 2008-as állapotomhoz mérten. Így nővérem, a tünetek alapján egyből egy PCOS specialistát javasolt, aki egyben homeopátiás orvos is. Ez külön öröm volt, hiszen eddig is homeopátiával kezeltem magam. 2010 októberében kerestem fel az ajánlott orvost. Első találkozásunkkor feltűnt, mennyire optimista, életvidám. Mikor elmondtam, hogy az elmúlt 2 évben 4x menstruáltam, azonnal vette a vért (nem a nővérke!), és nézett meg ultrahangon. A diagnózis: PCOS. De ne csüggedjek, lehet kezelni, de türelmesnek kell lennünk. Nem a jövő hónaptól lesznek 28 napos ciklusaim, de lesznek rendszeres ciklusaim! Felírt 4 vagy 5 homeopátiás készítményt, és folyamatos kontrollt javasolt.

A következő alkalommal a vérvizsgálatból kiderült, hogy a pajzsmirigyem ugyan teljesen rendben van, de 2x annyi férfi hormon van a szervezetemben, mint kellene. Nem keseredtünk el, előre néztünk, szedtem tovább a bogyókat újabbakkal kiegészítve.

Közben nővérem révén megismerkedtem Lujziékkal és a klubbal, Emőkével, Évivel, és éreztem, hogy jó úton járok. Lassan anyává válok gondolataimban, azonosulni tudok azzal, hogy gyereket vállaljunk. Sokat segítettek az itt hallott történetek, a módszerek, a javaslatok, és az, hogy mindent kibeszélhettem magamból.

2011 nyarára eljutottunk oda tisztán a homeopátiás kezeléssel, hogy 70-80 napos rendszeresnek mondható ciklusaim voltak, így májustól elkezdtünk próbálkozni a babával.

Fél év után nem lett eredménye, és a ciklusok napja sem változott. Nővérem javasolta, hogy kérdezzek rá a műtéti beavatkozásra, és akkor nem csak a PCOS-t lehetne megműteni, hanem az átjárhatóságit is el lehetne végezni. Orvosom is a műtétet javasolta, hiszen vesztenivalónk nem volt vele: kitisztítja a petefészkemet, megcsinálja az átjárhatóságit, és így nyerünk legalább 6 hónapot.

Így is történt.

2011 november végén befeküdtem a kórházba, mivel mélyaltatásban végzik a beavatkozást. Laporoszkópiával végezték, így nem látszódott, csak 2 kis vágás a bikinivonal alatt, illetve a köldökömnél.

Az eredmény: tiszták a petefészkeim, viszont a jobboldali petevezetőm félig átjárható csak, alul teljesen el  van záródva. Szóval a 80 napos ciklusokat, a 2x annyi férfi hormont most még megfejeltem egy elzáródott petevezetővel. Nem baj, hiszen nyertünk 6 hónapot, hajrá!

Ismét csak előre néztünk, szorgalmasan szedtem a bogyókat és szerettük egymást. Majd következett 2011. december 3, amely a második születésnapom lett.

3 héttel a műtét után egy pénteki napon este 6-kor éreztem először azt az iszonyatos fájdalmat a vesém tájékán. Még ma is tisztán emlékszem pontosan hol jártam, mikor rám tört, és milyen érzés volt.

Előtte pár napja már jelentkezett egy sötét vörös, inkább barna színű pöttyözgetés, de a műtétnek tulajdonítottam Mivel másnap vendégeket vártunk, így elmentem vásárolni, becipeltem,elraktam mindent és előkészültem a másnapra. Majd lefürödtem, lefeküdtem, hogy kipihenjem magam. De a fájdalom csak nem akart múlni, és a vese tájékról áthúzódott az alhasba. Ekkor felhívtam az orvosomat, kérdezvén, hogy vajon ilyen, mikor rendesen menstruálok? Előfordulhat, volt a válasz, de ha bármi lenne, keressem őt. Fájdalomcsillapítót vettem be, és végig aludtam fájdalommentesen az éjszakát. Másnap reggel fájdalomcsillapítóval kezdtem, helyzet semmit sem változott: fájdalom, pöttyözés. Lakás viszont kitakarítva, 3 fogásos vacsora kész, vendégek megérkeznek. Ettem egy keveset a vacsorából, hiszen aznap még alig ettem valamit. Pechemre nem a legkönnyebb ételeket főztem (pl: baconbe gönygyölt csirkemáj)…

Az egész nap úgy telt egyébként el, mintha félig aludnék, és álmos lennék. Mintha víz alatt beszélgetnénk, úgy hallottam néha a hangokat. A hasam iszonyatosan feszített, és bár annak ellenére, hogy alig ettem, feldagadt. Aztán pontban este 6-kor elkezdtem izzadni, szédülés fogott el. Soha nem ájultam még el, de akkor, ott, pontosan tudtam, hogy ez fog velem történni. Félelmetes mennyire tudjuk, még ha nem is voltunk ilyen szituációban, hogy mit kell ilyenkor tennünk. Én ösztönösen elindultam a kanapé felé, hogy lefeküdjek, és biztonságba tudjam magam. Csak utólag derült ki, hogy nem értem oda. Nekem viszont a következő emlékképem, hogy fekszem a kanapén, és fokozatosan tér vissza a látásom és hallásom. Nem tudom máshoz hasonlítani: olyan érzés, mint mikor jössz fel a víz alól, és újra hallod a hangokat és körvonalazódnak a tárgyak. Felpócoltam a lábam, de a hasam továbbra is nagyon fájt. Eddigre már mozogni is alig tudtam. Már délelőtt is megfordult a fejemben, hogy esetleg méhen kívüli terhességem van, de elhessegettem a gondolatot. Vendégek persze teljesen érthető módon bepánikoltak, és elmentek, de persze felajánlották, hogy bevisznek a kórházba, segítenek. Mivel már jobban éreztem magam elmentek, és férjemmel ketten maradtunk. Úgy döntöttem ma is lefekszem korán, így kértem kísérjen ki, hadd zuhanyozzak le. Már éppen készültem belépni a kabinba, mikor ismét elájultam. Zoli tartott, míg magamhoz nem tértem a fürdőszoba padlóján. Megpróbált felállítani, és ezt nem kellett volna, mert szinte azonnal ismét elájultam. Mikor magamhoz tértem, tudtam, hogy már nagy baj van: mozogni nem tudok a fájdalomtól, a hasamhoz nem lehet hozzáérni, úgy fájt, közben már elkezdtem vérezni, és 1 órán belül 3x elájultam. Felhívtam az orvosom, és mondtam, hogy bemegyünk a kórházba. Zoli segített felöltözni, kijutni az autóhoz. Nővérem közben már útba igazított minket, melyik kapuja van nyitva 20 óra után a kórháznak, így a szülészet előtt tudtunk megállni. Szerencsére az úton nem ájultam újra el, de kértem Zolit, menjen fel a nővérért, és hozza le a liftet (mert azt ilyenkor már szintén zárják), ki van ugyanis zárva, hogy 2 emeletet lépcsőzni tudnék. Zoli elmondta, hogy a nővérnek bizonygatni kellett, hogy tényleg nem tudok felmenni, legyen kedves segíteni. 20.30 volt, mikor az ügyeletes orvos megvizsgált. Már az első pillanatban látszódott, hogy baj van. Kérdezte, nem erőltettem-e meg a műtét után magam (nem!), mert egy 5 cm-es alvadt vért lát a hasüregben.

Bejött a főorvos is, kérdezte megvizsgálhat-e Ő is. Már az ultrahangtól is majd megőrültem úgy fájt, hát még mikor kézzel nekiállt a főorvos… Egyszerűen nem tudtam kontrollálni a fájdalmam, és csak ordítottam. Utána fel sem bírtam kelni. Szóltak az orvosomnak, aki azonnal indult a kórházba ott hagyva a családi ünnepséget. Elkísértek a szobába (szigorúan tolókocsival és olyanba, ahol Zoli is velem tud lenni, a nővérke ajánlotta fel!), és 5 percen belül belém nyomtak 2 infúziót. 1 órán belül már a műtőasztalon feküdtem. Az aneszteziológus megkérdezte mit ettem és mennyi ideje. Mikor elmondtam neki, azt mondta, Ő nem vállalja az altatást. Akkor megjelent az orvosom és közölte, nincs választási lehetőség, műteni KELL.

1.5 óra eltelte után hoztak ki. A nővérem eddigre beért, másik nővérem és szüleim pedig telefonon tartották vele a kapcsolatot. Ő mondta el, hogy kivették a petevezetőmet, mert méhen kívüli terhességem volt.

Csak másnap tudtam meg az orvosomtól a részleteket: kb. 3 hetes volt a pici, és a félig elzáródott jobb oldali petevezetőmbe ágyazódott be, melyet szétrobbantott, és emiatt belső vérzésem volt. A hasüregembe végeztem, több deci vér ment oda. Megbeszéltük, hogy ez most nem azt jelenti, hogy 50%-ra csökkent az esélyünk a babára, mert a sérült oldal helyét átveszi az ép. Viszont ilyen eset nem fordulhat elő még egyszer, mert kivették az elzáródott petevezetőt,  a másik pedig teljesen átjárható. Ezt a műtétet is laparoszkópiával végezték, így 1 hét után már gyógyultnak minősítettek. Hálás vagyok neki, mert ha felvágja a hasam, akár 1 év szünetet is kellett volna tartanunk. Így csak 1 hónap szünetet kellett tartanunk, de utána nem volt újabb akadálya a próbálkozásnak.

Lelkileg próbáltuk feldolgozni. De a mai napig a fülembe cseng a nővérke mondata: „Most beadom az anti-D-t, a következő terhességénél szóljon, hogy kapott”.

2012. február 14-én voltam újabb kontrollon. Eredmény: semmi változás, a szervezetem nyugalmi állapotban van. Elkeseredtem, hiszen a 6 hónap rohamosan fogyott. De nem adtuk fel.

A várandósság:

Március elején igen fáradékony lettem. És iszonyúan fájtak a melleim. Gondoltam: na, talán most 40 nap után lesz ciklusom? De egyik este megszédültem. Azonban lebeszéltem magam arról, hogy csinálok egy tesztet, mert már annyiszor csalódtam, lett negatív eredmény. Aztán reggel még is csak megcsináltam. És március 7-én reggel 2 halvány csík jelent meg a teszten! J Másnap reggel más fajta, de szintén nagyon érzékeny teszttel megismételtem. Pozitív lett az is. Babát várunk! Alig volt még Ádám 3 hetes, mikor megejtettem vele az első beszélgetést: „Szervusz Kisfiam!”, így köszöntöttem. A miértjét nem tudom megmondani.

6 hetesen az orvosom méhen belüli terhességet állapított meg, tökéletes szívhanggal. Örültünk. Az előzmények miatt veszélyeztetett terhesnek lettem nyilvánítva, bár nem éreztem magam annak. Továbbra is dolgoztam, panaszaim nem voltak, de már jóval többet pihentem, és figyeltem a testem jelzéseit.

Nővérem javaslatára a 11-13. hét között egy magánklinikán megcsináltattam az Integrált tesztet. Ilyenkor egy genetikus ultrahangon megnézi a babát, és vért is vesznek, melyből a baba hormonjait nézik. 3 genetikai rendellenesség kiszűrésére alkalmas:

  1. Down-kór
  2. Edwards szindróma
  3. Patau szindróma 

Mint szerintem annyian mások, én is csak a Down-ról tudtam, ettől féltem a legjobban, de azt maximálisan kizárta mind az ultrahang, mind a vérvétel. A másik kettő szindrómáról azért nem tudunk sokat (pedig az Edwards a második leggyakrabban előforduló!), mert az élettel összeegyeztethetetlen. Vagyis: az ilyen terhességek 98 %-nál 12. hetéig elmegy a magzat, mert súlyos szívfejlődési rendellenessége van. Kevesebb, mint 1%-uk születik élve, és ezek a babák is alig 1 napot élnek. Nálunk az Edwards szindrómára jött ki eltérés a vérvizsgálat alapján. A biológus azonban hangsúlyozta, hogy ez nem éri el a 0.5%-ot, valószínűleg minden rendben, de eltérést mutat, így javasol egy 16. heti kontroll ultrahangot.

Magunk alatt voltunk, de a szívünk mélyén éreztük, hogy rendben van minden a babával.

16. hetesen aztán visszamentünk a genetikus orvoshoz. Meglepődött, mikor meglátott. Sajnos 2 olyan dolgot is látott, ami lehet akár egymástól teljesen független tünet (felritkulások az agyban és vesetágulat – a kisfiúk 10%-a így születik, ami nem okoz komolyabb gondot életük során), de mivel vannak, azt a 0.5%-ot nem tudja 0-ra redukálni, hanem megemeli 1%-ra. Biztosan csak a magzatvízvétel és az így elvégzett kromoszómavizsgálat tud megnyugtató eredményt hozni. Pár napunk van dönteni. Persze nővéremmel lázasan olvastuk az Edwards tüneteit, és még egy szonográfushoz is elmentünk 4D-re, hogy vagy megerősítést kapjunk, vagy megnyugvást találjunk. Mivel nem láttuk egyik tüntetet sem, sőt a szíve már ekkor 4 üregű volt (ami ha nem így lett volna, az egyik legárulkodóbb tünete), nem aggódtam annyira a beavatkozás miatt. Azért persze beszéltem a háziorvosommal, akinek 6 gyereke van, a barátnőmmel, akinél végeztek ilyen beavatkozást, hogy mire számíthatok. Rettegtem attól, hogy megszúrhatják a babát, és emiatt lesz baja. De megnyugtattak, hogy annyira profik és gyorsak, hogy ettől ne tartsak.

És így volt. Előtte persze emelt dózisban szedtem a magnéziumot, és Eszti tanácsára abban az 5 percben tényleg koncentráltam arra, hogy minden rendben lesz.

Kezdődhetett a 3 hetes (!!!!!) várakozási idő, ahol ha gond van, a 2. héten telefonálnak, ha nincs, írásban küldik a levelet. Persze nővéremmel ekkor is veszettül olvastuk mit csinálnak, miért tart ennyi ideig, kinek mi volt a tünete, mi lett az eredménye… A 2. héten félve vettem fel minden telefont, de nem hívtak. Aztán egy keddi napon ott volt a levél a postaládában! Elmondhatatlan volt az örömünk. És a kromoszómákból az is megállapítást nyert, amit én már 3 hét után, az orvosom a 12. hét után tudott: „A magzat neme: fiú”.

Terhességem 17. hetén végre valóban, gondok nélkül tudtunk örülni kisfiuknak.

Aztán jött a 26. heti terheléses vércukor vizsgálat. Azt hittem, a magzatvízvétel után már problémamentes lesz a terhességem. Nem így lett. Nem jó az érték, magas. A magzatvízvételt nem viseltem olyan nehezen, mint ezt a hírt. Összetörtem. Miért mindig mi?

Feladat: Diabetológust felkeresni, vele megbeszélni a továbbiakat.

27. héten 150 gr-os szénhidrát diéta „ítéltek”. Az első napokban erős kételyeim voltak, hogy ez valóban jó-e. Persze folyamatosan néznem kellett a vércukromat és nézték a gyűjtött vizeletben az aceton szintet is. Pár nap alatt megszoktam a mennyiséget, de a rendszerességgel még voltak bajaim. Következő heti kontroll (volt, hogy heti 2 alkalom) a diabetológián, mely során kiderült, hogy aceton van a szervezetemben, ami azt jelenti, hogy nem viszek be elég táplálékot. Na itt keseredtem el végképp… Akkor most mit csináljak? Ha eszem továbbra is , tudom milyen veszélyei vannak a babára nézve. De ha nem eszem, az sem jó, elöregedhet idő előtt a méhlepény, megindulhat a szülés például. Akkor most egyek, vagy ne egyek? És mennyit? És feltétlen szükséges az inzulin?

Aztán elkezdtem nagyon odafigyelni az étkezések időpontjára, szépen kitapasztaltam miből mennyit lehet és kell! De a vércukor értékem még mindig magas volt, így azt mondta a doktornő, lehetséges, hogy inzulin kell. 

Most napi 6x kell ennem, 165 gr szénhidrátot elosztva. Értékeim tökéletesek, vizeletemben nincs aceton, inzulin nem kell. Köszönet a doktornőnek, aki segítségével türelmesen beállítottuk a cukorszintet. És nővéremnek, aki tartotta bennem a lelket! Azóta fogytam 2 kilót (ami azért picit aggaszt, hiszen 7 hónapos terhesen hízni szoktak a kismamákJ), de Ádám tökéletesen fejlődik. A 29. héten volt 1200 gr. Orvosom szerint ember szebbet, jobbat nem kívánhat.

November közepére várjuk Ádámot. A Sors iróniája, hogy közel ugyanakkor leszek ismét ott a kórházban, mint tavaly ilyenkor. De most végre az 1. emeleten kapok szobát, a szülészeten!

Tudom, hogy még nincs vége. De bízom benne, hogy az Égiek az eddigi megpróbáltatásokért cserébe egy könnyű szüléssel ajándékoznak meg.

Egy dolog biztos:

Míg nem esel teherbe, ezért aggódsz.

Ha terhes leszel, az első 3 hónapban azért aggódsz, hogy ne menjen el.

Majd utána azért, hogy a vizsgálatokon minden rendben legyen.

Majd hogy a szülésnél ne legyen baj.

És ha megszületett, na akkor kezdődnek igazán az aggódások!

De az, amit most megélünk, az maga a csoda. Mert ne feledjük el, hogy Ő milyen megpróbáltatásokon megy át hétről-hétre. Hogy honnan indul, és mi lesz belőle. Hát hogyan adhatnám fel én a küzdelmet, mikor Ő naponta küzd?

 „Az Anyák ajándéka éppen ezért maga a Gyermek, aki teljes lényében levetkőzve áll előttünk és nem tesz mást, csak szeret, és erre tanít.”

Zsanett

One Response to “Ádám története (Olvasóink írták)”

  1. admin szerint:

    Köszönjük! Várjuk a híreket :)


Leave a Reply